Alkotások - Szatmar megyei magyartanarok egyesulete

2014

A láma meg a sáska

Tallián Anna
Hám János Római Katolikus Líceum
VI. B osztály

Volt egyszer egy láma,
Szeme volt, meg szája,
Füle, farka ,lába,
ebből állt a láma.

Elindult a láma,
A világot járta.
Ment, csak ment a láma,
Elvitte a lába.

Amikor a láma
A világot járta,
Sok mindenki látta,
Jártak csodájára.

Ment csak ment a lába
Az összes irányba.
Ahogy ment a láma,
Lett egy útitársa.

Ketten mentek már a
Világot járva,
A sáska, meg a láma,
Szoros barátságban.

Láma s útitársa
A világot járta,
De üres volt a táska,
Mibe ételt raktak.

Hát így mentek, hátha
Találnak egy házra,
Hol a sáska s láma
Lelnek vacsorára.

A láma s a sáska
Bementek egy házba.
De odabent ki várta?
A vasorrú bába.

Megkérdezte a sáska,
Van-e vacsorája?
Erre meg a bába,
Hogy talán a sáska.

Nem értette a sáska,
Mit akar a bába,
De bizony a láma!
Meg is fordult hátra.

Elfutott a láma,
A hátán a sáska.
Ment vele a lába,
Szerte a világba.

Futott sáska s láma,
De nem volt vacsorája.
Éhezett a sáska,
És persze a láma.

Mentek, mentek, hátha
Lelnek vacsorára,
De a láma, sáska
Éhen marad mára.

Ment csak ment a láma
És persze a sáska,
Egyszer csak a sáska
A megmentőt látta.

Ellőtük állt a
Fogadónak háza,
Hol a sáska s láma
Leltek vacsorára.

Most mindenki látta,
A sáska s a láma
Végre valahára
Ehet vacsorára.

Másnap sáska s láma
A kapu előtt állva,
Indultak világnak,
Felpakolva hátra.

Hetek múlva láma
És barátja sáska
Elértek Afrikába ,
Etiópiába.

Nem evett a láma,
Sem persze a sáska,
Sem ez ország lakossága.
Nem volt vacsorája.

Leszegényült a láma,
Vele együtt társa.
Nem maradt más, csak
Kettejük barátsága.


_____________________________________________________________________________________

A csitári hegyek alatt

Pink Jenifer
Hám János Római-Katolikus Líceum
VI. B osztály

       Dobos Sára, a falu szépe, anyja nagy ellenzésére udvarlót fogadott a szomszéd faluból. Pista bátor, értelmes és talpraesett férfiú volt, akit verbuváltak, kedvese nagy bánatára. Sára a levelet nem tartotta elégnek, ezért egy téli napon úgy döntött, meglátogatja jövendőbelijét.

       Ahogy lovával baktatott lassacskán a meredek jeges úton, a derék paripa egyszercsak megcsúszott, így Sára hanyatt vágódott a földre. Kitörte a kezét s lábát, ezért nem tudott hazamenni. Ilyenkor pedig veszélyes egyedül maradni a faluszélen. Sára szerencséjére arra járt két fiatal legény. Ők felsegítették és hazakísérték. Anyja ellátta sebeit, és közben a leendő vejét szidta a baleset miatt. Ahogyan a  lány jobban lett, levelet íratott  nővérével a galambjának:
       - Édes, drága jegyesem! Levelem nővérem írja, aki támogat abban a döntésemben, hogy ezt a tényt közöljem veled. Úgy láttam jónak, hogy meglátogassalak téged a kaszárnyában. Mivel a csitári hegyek alatt régen leesett a hó, az én lovam is megbotlott, és a szívem hasad meg, de én magam is leestem. Kitörtem a kezem, a lábam, nem tudom, most mi lesz - könnyezte végig levele diktálását Sára, akit igazán megviselt az a tény, hogy valószínűleg elhagyják.
        A fiú válasza talán kicsit hamar is érkezett. Annus, Sára nővére remegő kézzel olvasta fel húgának a levelet:
        -Így hát, kedves kisangyalom, nem lehetek a tied.
Sára arcát könnytenger árasztotta el, sőt még Annus is megkönnyezte a rövid és egyértelmű választ.

       Ahogy telt-múlt az idő, Annus is férjhez ment, viszont Sárának is akadt választani való legény a faluban, de ő csak várt. Édesanyja szavai forogtak a fejében: ”A türelem rózsát terem.” Már lassacskán húgának is akadt szakasztani való legény a faluban, de ő még mindig csak várt. Már a család harmadik leányának is lett udvarlója, de nővére csak várt. Aztán a harmadik télen kapott egy levelet, melyben ez állt: „Sára! A katonaságnak két év múlva vége. Ha rendbe jöttél, tied leszek valaha. A te galambod csókol: Pista” Nagyon jól tudta, hogy Pista nem szegi meg a szavát, de azt is tudta, hogy édesanyja beteg és kell a pénz. A családban nem volt különösebb vagyonnal élő ember, ezért Sárán állt a döntés. Választania kellett, és mivel az anyja állapota súlyosbodott, hozzáment a falu gazdagához, Andrássy Déneshez. Sára anyja rendbejött a sok gyógyszertől, és Dénes is jó férjnek bizonyult.

      Dénessel való házasságára két évvel éppen a vásártéren nézelődött, mikor valaki hozzászólt. Ahogy hátrafordult, a mosolygós Pista állt előtte, épen, sértetlenül megúszva a kaszárnyát. Sára hiába adott mindent pozitívan kedvese tudtára, Pista rendíthetetlenül szomorú volt. Sára nem tudta, mitévő legyen. Egyelőre annyit tudott tenni, hogy minden nap meleg levest vitt Pistának. Egy késő őszi napon az agglegény hiába várta Sárát. Mint ahogyan azt másnap megtudta, a lány férje elhunyt, maga után hagyva két kisfiút. A temetés napján Sára ímmár özvegyen állt ott, közvetlenül a koporsó mellett. Pistának önző módon a fejébe szálltak a lehetőségek, miszerint Sára két kisfiával az övé lehet.
Újra kezdett udvarolni. Sára egy idő után figyelembe vette udvarlója kívánságát, és egy szép nap igent mondott. Végre együtt lehet élete szerelmével, rengeteg év után újra! Aztán egy szép augusztusi reggelen Pista kijelenthette magáról, hogy van neje.Született egy kislányuk, akit úgy neveztek el, hogy Lukréczia.

         A boldogságuk mindössze négy évig tarthatott.
       Pistát behívták az országot szolgálni. Egy ütközetben sajnos nagyon nagy sebesülést szenvedett, és az orvosok is kijelentették, itt csak a csoda segíthet. Sára abban a pillanatban átérezte egy széttaposott bogár összes fájdalmát, mikor meghallotta, hogy hiába imádkozott az egész falu a jólelkű Pistáért. Minden hiába. Sára élete itt összeomlott. A hadsereg is mély tiszteletét fejezte ki a jámbor és bölcs katona iránt. A családja hősként tekintett az immáron halott apára.
A történtek után Sára feladta álmát, hogy családot alapítson, és tovább élte azóta legalább csalódásmentes, keserves életét.

_____________________________________________________________________________________

Haikuk

Ghirasin Anna

Töviscsokor

„Hiszem, ha látom”-
az elpocsékolt idő
menyasszonycsokra


Hiszek

Gazdag vagyok-e?
Igazgyöngy a nyakamon,
hogy hiszem az Istent


Túltöltve

Mosolygós könnyek-
az éltető levegőtől
kidurrant labda.


Délibáb

az aszfalt tükre.
Messziről belenézve
a szörnyeteg is szép.

Fű

Merész fülekkel
városban is hallani
a fű növésést.


Titok

Súgd meg titkodat:
kicsi magból hogyan lesz
hatalmas árnyék?


Játék

Szabályok nélkül
törvénytelenséggé lesz
az élet-játék.
Számok

Ne az ujjadon
számolj végtelen halmaz!
Miért hetvenig?


Kikötő

Hajókürt reszket
végig a a lucskos parton.
Téged keresnek?


Sikoly

Meg nem született
gyerekek sikítank.
Perel az élet.


Agárszerep

Lihegve csahol
a végtelenen át. Az
Időt kergeti.

_____________________________________________________________________________________

A kicsi álmodozó

Cseh Eszter Aliz

      A mostani világban nem mindenki figyel a másikra. Ezért néha mindenkinek szüksége van egy kis szabadidőre, elgondolkodásra, álmodozásra. De nem minden ember ilyen, főleg a gyerekek nem. A kicsi álmodozót Lucának hívták.                                                                                                                                     
            Nem mindennapi gyerek volt, mindig álmodozott. Valami szépről, valami kislányosról. Barátnői nem igazán értették Lucát, ő mindig három méterrel a felhők felett járt. Luca nem érezte magát otthon a többi ovis lány közt. Mindig egy igazi pónira vágyott. Olyanra, amelyik rózsaszín, és piros pöttyök vannak rajta. Ezért elindult, hogy álmai póniját megkeresse. Először látott egy pici görbe fát, lejegyezte. Aztán meglátott egy kaput cukormázzal volt borítva, mennyeinek nézett ki, de Luca jól ismerte a meséket, tudta, nem az övé, nem nyúl hozzá. Jól is tette, mert a kapu mögül kiugrott egy aranyos nyuszika. Ennek fején egy kicsi kalap volt, rendőrkalapra hasonlított, és nem tévedett, rendőrrel állt szemben. Luca illedelmes köszönt:  
       - Jó napot kedves nyuszi úr.         
       - Szervusz. Te kedves kislánynak tűnsz. Hogy hívnak?     
       - Luca a nevem és nyolc éves vagyok.                  
       - Szép a neved, én Gyula vagyok, de mindenki csak Gyuszinak hív.   
       - Gyere velem, megkeresni a rózsaszínű piros pöttyös pónit!    
       - Az nem létezik. Csak egy dajkamese, ne kövess délibábokat!    
       -  De igen, én hiszek benne! Csak ennyiben hihetek, így is gúnyt űznek belőlem. Hagyj Gyuszi, hadd keressem meg!         
       - De onnan nem tért vissza még kisleány.       
       - Én se fogok visszatérni.         
       - Micsoda? !           
       - Ottmaradok a pónival örökre.        
       - Vigyázz magadra!          
       - Jó. Szia.           
       Luca tovább ment, amíg meglátta a csodát: a gyönyörű pónit. Ott ált a domb tetején, és láss csodát, Lucát és még sok gyereket egy helyre vonzott az álom, a hit. Luca megismerte a volt szomszédját, Flórát, majd ennek testvérét, Tamást (ők Debrecenbe költöztek el). Örült, hogy velük együtt élhet a csodának hitt álomban, szeretetben.      A póni és Luca jó barátok lettek. Luca fejében meg sem fordult a hazatérés gondolata.  
        Én is ott voltam, láttam. Ha nem hiszed, adj tíz garast, hogy vegyek rajta egy jobb mesét!  

_____________________________________________________________________________________

Besu

Gáspár Erzsébet Imáni
VII.C. Ion Creanga Ált. Isk.

       Egy héttel a tragikus autóbaleset után, amelyben apám életét vesztette, a nagybátyámhoz kerültem, mivel nem maradt más élő rokonom, aki elvállalhatta volna gyámságomat. Anyámnak esze ágában sem volt velem foglalkozni, hiszen mikor tízéves voltam, akkor is ugyanez történt. A kezdetektől fogva nem akart engem, és ezért apámmal éltem... de most, hogy ő sincs velem, kénytelen vagyok a nagybátyámhoz költözni, a régi otthonomtól úgy százötven kilóméternyire. Persze, semmi kifogásom sincs ellene, most már semmi sem köt az otthonomhoz. Az iskolát sem szerettem, mert mindenki bolondnak tartott, amiért nem foglalkoztam senkivel, de nem bántam, hiszen az egyetlen támaszomat elhozhattam magammal. Ő a kutyám, de róla majd később mesélek.
    Éppen vakáció van, úgyhogy nem kell úgy kezdenem az új iskolában, mint " az a lány, aki kénytelen volt idejönni". A nagybátyámat nem igazán ismerem, egyszer-kétszer járt nálunk, de csak futólag. Nagyon elfoglalt ember, egy kis cég vezetője, ami ugyan jelentéktelen, de számára sokat jelent. Őszülő hajú, szakállas és sovány férfi, aki elsőlátásra mogorvának tűnhet, de valójában csak magánakvaló ember, és kőgazdag, de nem kapzsi.
      A háza is elég kicsi és szerény, ami a város szélén fekszik. A vaskos téglaoszlopok és a fekete vaskerítés védelme mögött álló udvarban fenyőfák állnak szabályos sorokban. Egyetlen magányos, terebélyes tölgyfa van a hátsó udvarban a nemrég felújitott pajta mellett, ami nem sok célt szolgál, hiszen csak négy boksz áll benne és egy sánta ló. A lovat nagybátyám régen a társának tekinti. Most, hogy nem lehet rá felülni, csak ott üldögél naphosszat a bokszában...Tenni fogok érte valamit.
      A régies stílusú, de belül modern ház egy átlagos családi ház méretének felelt meg. Emeletes volt és a balkon alatti tetőről a felső szobaablakból kényelmesen ki lehetett mászni. A ház összességében szép volt, kívül sötétbézs színű falakkal és rozsdaszínű cserepekkel a tetőn. Hiába volt rendezett, mégis elhagyatottnak tűnt, valami hiányzott belőle...az élet.
        Egy héttel később már kezdtem otthon érezni magam...legalábbis ott volt nekem Besu, a kutyám. Ő egy négy éves szezám színű Akita Inu.
        Szerettem volna elhitetni a nagybátyámmal, hogy minden rendben van velem, bár nem igazán volt ideje ezzel foglalkozni. Azért néha láttam rajta, hogy aggódik, éppen ezért vállaltam el, hogy bemegyek a városba vásárolni Besuval, hiszen vasárnap volt és olyankor nem túl nagy a forgalom. Mivel gyalog messze lett volna, biciklivel mentem.
A kutyámra feltettem a futóhámot, amire az egész zsebpénzem ráment, és titkon imádkoztam, hogy hosszú életű legyen az a textildarab, mert nem volt valami olcsó. Besut a pórázával hozzákötöttem a bicikli elejéhez és elindultunk. Egész szépen ment és tetszett is neki. Viszonylag hamar beértünk a városba, ott pedig már ő is elfáradt és ügetésben ment mellettem. Igazam volt, nem voltak sokan a városban, de éppen elegen ahhoz, hogy le kelljen szállnom a bicikliről. Először azt gondoltam, hogy tolni fogom, de biztonságosabb megoldásnak tűnt bicikliláncommal kikötni egy erre szánt helyre.
        A kezembe vettem Besu pórázát és rövidre fogtam. Nagyon fegyelmezett maradt, még lihegni sem lihegett, pedig elfáradhatott. Minden szavamra és jelzésemre egyből reagált, ami meglepett, hiszen nem tanítottam erre, csak rögtönöztem.
      Időközben annyira belemerültem Besu irányításába a tömegben, hogy nekiütköztem valakinek. És nem túl szerencsésen, ugyanis az illető meglökött, nekem pedig kiesett a póráz a kezemből.
     Egy nálam pár évvel idősebb fiú állt előttem, fekete hajjal és sötétbarna szemmel. Lefagytam és csak arra vártam, hogy mozduljon, de ő tágra nyílt szemmel vizslatott. Ekkor vettem észre, hogy Besu eltűnt.
    Pánik uralkodott el rajtam. Volt egy kutyám, akit hasonló helyzetben vesztettem el, az én hibámból ütötte el egy autó. Kétségbeesve kiáltoztam utána:
      - Besu!  Besu!
De mindhiába. Futni kezdtem a kutya után, amikor a fiú megragadta a csuklóm.
      - Ez a neve a kutyádnak?Gyere megkeressük!
Nem értettem mi ütött belé, hisz alig egy perce ismertem. Magával rántott és a loholó Akita után iramodtunk. Sejtésem sem volt, hogy mi elől, vagy mi után futhatott, hiszen mindig bátor és fegyelmezett kutya volt. Egy sikátorba vezetett minket, ahol egyszerre megtorpant, majd boldogan loholt vissza hozzám és nagy testi fölényének köszönhetően fenékre billentett, majd az orrával nyomogatni kezdte arcomat.
    - Ó, hogy lehetsz ennyire kiszámíthatatlan?! -  förmedtem rá, majd kényeztetve hozzátettem:
   - Én támaszom.
Ezt jelenti a neve is, a japán Besu szó: én támaszom.Végigsimítottam drótszerű, durva szőrét, majd megfogtam a pórázt.
Új ismerősöm mindvégig érdeklődve figyelt:
     - Megbízik benned.
Nem hangzott kérdésnek, nem is vettem annak. Nem értettem, hogy mit akar, ezért csak annyit mondtam:
     - Köszi a segítséget, én most megyek.
     - Szupermen vagyok. -  nyújtott  kezet  titokzatos  mosollyal  a  fiú, majd  hirtelen eltűnt a sikátorban.

_____________________________________________________________________________________

Nem minden az, aminek látszik

Fábián Ármin
Hám János Római-Katolikus Líceum
IX. osztály

        A nyomasztó hétköznapok újabb és újabb sebeket ejtettek rajtam. Kora reggel a vekker lármájára kimerülten ébredni, nagy sietségben kócos hajamat fésülni, órák előtt eszeveszetten a leckéket ismételni szörnyű dolog. Délután bágyadtan hazaérve a házi feladat írása is egykedvűen történik.
        Őszi szerda délután volt, a fák sokszínű levelei hullottak a nedves talajra, nyirkos hideg szél fújt. Lehajtott fejjel érkeztem haza, miután újra nem sikerült kipihennem magam, és fáradt voltam. Nem is figyeltem a mellettem lévő költöztető autóra, csak egy röpke pillantást vetettem rá, és már vissza is fordítottam fejem. Benyitottam az ajtón, és édesanyám egy fontos hírrel fogadott.
       -Új szomszéd költözik hozzánk – szólt izgatottan. Anyám mindig is örült a szomszédok érkezésének. Úgy gondolta, hogy családi barátok leszünk, együtt járunk majd táborba, a nyári napsütéses délutánokat a teraszon beszélgetve töltjük, és ha bármire szükségünk van, csak átszólunk a szomszédba. Sosem alakult viszont így. Pár évvel ezelőtt ugyanezzel a hírrel várt. A válaszom akkor ez volt:
         -Szédületes – mondtam ironikusan, és becsaptam magam mögött az ajtót.
Még bentről is hallottam anyám üvöltését.
         -Nem szégyelled magad? Mindig zajt csapsz.
          -Nem is igaz – ordítottam neki.
       De igaz volt. Évek óta nagyon zajos voltam. Az ajtócsapkodás mindennapossá vált, a szobában fociztam, mikor kicsi voltam, egyszer még az ablakot is betörtem. A szomszédban élő kisasszony mindig hallotta, ahogy hangosan éneklek az esti órákban, de emberséges volt, és mindig kedvesen mosolygott, mikor meglátta édesanyámat. Igazán jólelkű nő volt. Nem érdekelt, hogy ő már este későn lepihent, én tovább csapkodtam.
         -Kisfiam! – kezdte rá újra anyám. – Miért nem viselkedsz szépen? Mit gondol rólunk majd a szomszéd?
         -Mit érdekel engem? – kérdeztem gúnyosan. – Tudta, hogy itt lakom. Miért költözött ide?
         Idővel viszont rájöttem, hogy nem helyes, amit teszek. Eltelt azóta öt év, és fejlődtem.
    -Szédületes – mondtam ironikusan, és csöndben becsuktam magam mögött az ajtót. A véleményem nem változott, de megtanultam tisztelni másokat.
         Este erőtlenül az ágyba vetettem magam, és már akkor mérgesen néztem a csörgőórára.
       ’’Egy nap sem alhatok, ameddig akarok.’’ Azt hittem, nem lehet rosszabb. De lehetett. Ijedten ébredtem fel másnap a lármára. Félálmomban az öreg vekkert csapkodtam, de hiába. Nem hallgatott el. Mikor feleszméltem, észrevettem, hogy ez nem az óra hangja. Erős ütéseket hallottam fentről. Mintha egy banda tartott volna koncertet egy emelettel fölöttem. Minden dobbanás, minden dobütés szívem mélyére hatolt. Dühösen ébredtem fel, és néztem rá az órára. Felkiáltottam:
         -Öt óra negyven perc? Nem létezik.
       Még az iskolában is a dobütések hangját hallottam fülemben. Egész nap ingerült voltam, kócos hajamat elfelejtettem megfésülni, már nem álmosan ültem a padban, hanem másokkal ordibáltam, és nem a mértan képleteket ismételtem át, hanem a Nemzeti dalt, pedig az nem is iskolai anyag volt. Átnéztem biztonság kedvéért a kémia leckét is, pedig kémia óránk csak következő nap volt. A matektanárnő nem dicsért meg, mikor az egyenlő oldalú háromszög területéhez azt írtam, hogy: ’’Talpra magyar, hí a haza!’’
       -Gyerünk, fiam! Itt az idő, most vagy soha! Amennyiben nem írod fel rendesen, hármast kapsz, és rab leszel otthon, nem szabad.
            -Esetleg vas-klorid? – kérdeztem bizakodóan.
        Megjutalmazott a tanárnő egy hármassal. Reménykedtem, hogy másnap többet fogok aludni, és kijavítom. Elérkezett a szerdai nap, újra dobra ébredtem. Elérkezett csütörtök, újra dobra ébredtem. Elérkezett péntek, és nem volt dob. Bármennyire hihetetlen, de csend volt. Jaj, nem is! Pénteken különlegesen a ’’Péntek az én napom’’ című sláger bömbölt.
        -Istenem, miért nem alhatok olyan sokat, mint eddig? Vissza akarok térni a paradicsomba, amelyben eddig éltem. Reggel hétkor ébredni áldás volt. Most viszont hajnalban kell ébrednem zsibongásra. Istenem, kérlek add, hogy ezentúl alhassak újra hét óráig!  

          Annyira kimerültem, hogy csendért kezdtem imádkozni. Sokat imádkoztam, de legtöbbször kértem, sőt néha követeltem is. Jó jegyeket akartam, új játékokat, drága tárgyakat. Most viszont másért imádkoztam. Akkor nem is gondoltam jól végig, de egy olyan dolgot kértem, ami alapnak tűnik, mégis a világ egyik legértékesebb dolga: a csend.
         Péntek este kicsit felszabadultabb voltam. Reménykedtem, hogy hétvégén nem lesz ilyen nagy zaj, hisz tekintettel kell lennie a szomszédokra is, akik pihenni akarnak. Isten is biztos megsegít, és meghallgatja fohászomat.  ’’Délig fel sem ébredek.’’ – gondoltam, és elmosolyodva magamra húztam a takarót.
         -Úristen! Óriási előzés. Ilyet már évek óta nem láttunk a Forma 1 történetében! – szombat reggel erre ébredtem.
Ránéztem az órára és reggel hét óra volt.
          -Uram, elfelejtettem szólni, hogy hétköznapra érvényes az imám. – néztem szemrehányóan a falon lévő keresztre.
          Teltek a napok, és semmi sem oldódott meg. Próbáltam édesanyámmal megbeszélni a dolgot, de őt nem érdekelte.
          -Anya, nem akarsz beszélni vele? Nem tudok aludni miatta.
          -Barátok már nem leszünk, de biztos nem megyek panaszkodni hozzá.
          Én viszont nem tudtam megnyugodni. Ékesszóló beszédet találtam ki az emberi jogokról, kötelezettségekről és irányelvekről a harmonikus együttéléshez. Majdnem két órán át fel és alá járkáltam, és mondatról-mondatra mindent kigondoltam. ’’Én, mint az ország fiatal állampolgára, tiszteletben tartom az Ön és mások nyugalmát, és nem zaklatom szomszédaim és embertársaim feleslegesen, hisz az a tiszteletlenség tetőfoka lenne, és nagy bűn.’’ Felnőttnek éreztem magam. Mindig is az volt a vágyam, hogy másokat leordítsak, és a felnőttet játszam.
      ’’Szemtelen ember az ilyen. Ide jön pár napja, és azt hiszi, hogy ő a menő fiatal, aki hajnaltól kezdve dobolhat és zenét hallgathat. Nem szégyelli magát, hogy ilyen hangerővel teszi ezt? Ez a mai fiatalság…’’ – mintha én már idős lennék. Teljesen elfeledkeztem arról, hogy pár éve én is ilyeneket tettem. Kiléptem az ajtón, és gyors léptekkel a lakása felé iramodtam. A zene bömbölt, egyre csak erősödött. Az ajtajához értem, és kopogtam. Senki nem nyitotta ki. Már a lábammal rúgtam az ajtót, de még mindig nem reagált a lakó. Egyszerre csöngettem, csapdostam és rugdostam. Ekkor leállt a zene. ’’Szemtelen tinédzser. Most megmutatom, hogy milyen felnőttes vagyok, és milyen fejlett mellette.’’
       Lassan kinyitotta és képzeletemben egy extrém frizurájú, színes pólóba öltözött fiút láttam, akinek szeméből sugárzik a szemtelenség és romlottság, és kinevet, mikor meglát és meghallja, amit mondok neki. Meglepetés ért viszont. Előttem egy nagyon kicsi, ősz hajú, szemüveges néni állt. Enyhén rámmosolygott, én pedig elfelejtettem mindent, amit mondani szerettem volna.
          -Csókolom! – köszöntem neki, de csak a hang fele jött ki torkomon, annyira meg voltam lepve.
           -Tessék? – kérdezte nagyon hangosan.
           -Csókolom! – köszöntem újra a néninek.
          -Segíthetek valamiben? – kérdezte álmélkodva.
           -Csak szeretném…
          -Elnézést, kisfiam! Egy kicsit rossz a hallásom, megtennéd, hogy hangosabban beszélsz?
       -Csak üdvözölni szerettük volna. Nagyon örvendünk, hogy ide tetszett költözni – nagyon hangosan beszéltem, így minden szavamat értette.
        -Köszönöm szépen, kisfiam! Igazán rendes gyermek vagy. Most bocsáss meg, de van egy kis dolgom. Remélem, még beszélünk valamikor.
          Megcsókoltam a néni kezét, és elindultam az ajtajától. ’’Istenem, de laza.’’ – mondtam magamban elképedten. Soha életemben nem láttam még egy nénit, aki dobol, és modern zenét hallgat. Boldogan mentem haza, és újságoltam el a hírt anyámnak.
      Soha többé nem szomorkodtam a zaj miatt. Eleinte még szokatlan volt, de napról-napra jobban éreztem magam. A néni fejlődött, és már nem zajt hallottam, hanem ritmusokat.  Már az órát sem állítottam be, mert minden reggel felköltött a néni dobja, mely kellemetlen hangzavarból a természet lágy ajándékává vált. Édesanyám kivánsága pedig beteljesedett. Ő volt az első szomszéd, akivel valóban szoros kapcsolatunk volt. Bár táborba nem mentünk, a nénit sokszor elkísértük a piacig, és karonfogva értünk haza. Ez olyan volt az öregasszony számára, mint egy kirándulás, hisz egyedül már nem bírt menni. A nyári délutánokat valóban a teraszon ültük, és izgatottan hallgattuk a háborús történeteket, melyeket újra és újra elmesélt. Még tizedjére sem untuk, és izgalommal vártuk a végkifejletet. Ő volt az, akihez tényleg be lehetett ugrani, ha bármiben is hiányt szenvedtünk. Elterveztem, hogy karácsonyra veszek neki egy fejhallgatót. Azért hallgatta ugyanis a zenét hangosan, mert gyenge volt a hallása. Meggondoltam viszont magam. Hiányzott volna a reggeli zene és a dob. A néni tanított meg dobolni, igazán sok mindenben segített, és volt olyan alkalom, hogy együtt idegesítettük a többi szomszédot reggel korán. Olyan volt nekem, mint a nagymamám. Nagyon becsültem őt, és csodálkoztam, hogy idős korban is fiatalos maradt és megéli az élet apró örömeit. Példakép volt számomra, én is olyan akartam lenni öregkoromban, mint ő. Hálát adtam mindennap Istennek, hogy őt küldte. Az ember valóban visszakapja, amit tesz. Ahogy én rosszul viselkedtem régen, és mások pihenését elrontottam, úgy én is megszenvedtem, de csak így tudatosult bennem, hogy mennyi fájdalmat okoztam másoknak régen, és mennyivel jobban kellett volna figyelnem. Néha valamilyen rossz dolognak kell történnie, hogy egy nagyobb jónak teret adjon. Minden jóra fordult, és felejthetetlen élmény lett ez az életemben.

         Egy téli hétköznap reggelen furcsa dolog történt. Édesanyám jött be a szobába, és költött fel, hisz már hét óra elmúlt, és iskolába kellett mennem. Nem hallottam a dobot és a zenét sem. Nagyon hiányzott. A dob még édesanyám lágy hangjánál is kellemesebb volt. Azt hittem, hogy a néni is elaludt. Valóban elaludt…de már soha többé nem zenélt.

_____________________________________________________________________________________

Papírrepülő a kifutón

Mares Eszter
Hám János Római-Katolikus Líceum
X. osztály

          Maga sem értette, mi ütött belé, egyszer csak kinn állt a tetőteraszon és papírrepülőt hajtogatott. Alatta lustán terült el a város, a stílusteremtő stílustalanság. A levegő könnyed párákkal telt meg, szinte hallotta, ahogy az ablakszemek mögött dalra fakadnak a kávéfőzők, szinte látta, ahogy a napfény ecsetje egyenként fest minden szivárványnak született cseppet mindennapira. Közben készült a repülő. Aprólékos gonddal simította helyre a parányi részleteket, addig bíbelődött vele, míg tökéletes nem lett. Végül ott állt ő, az orvostudomány híres-hírhedt professzora, frissen mosott alsóneműben, kitartóan szemezve egy papírrepülővel. Az idilli jelenetnek a szobalány érces hangja vetett véget, majd hamarosan teljes, fésületlen és szétszórt valójában adott nyomatékot a mondatnak, amely már népek sorsát döntötte el:
          -Kész a kávé!
        Pár perc múlva a professzor a reggelizőasztalnál találta magát egy fél sonka és irdatlan mennyiségű burgonyasaláta megkapó társaságában. A szobalány már eltávozott (a tanár hiún remélte, hogy az élők sorából is), a bőröndök becsomagolva, felcímkézve tisztelegtek az ajtó előtt. Egyszerre susogták gyomrukban a sztetoszkópok és a zoknik: “Afrikába megyünk!” És türelmesen álltak továbbra is vigyázban, várva, hogy gazdájuk az étkekkel vívott hősies csata után “Pihenj!”-t vezényeljen. Az anyag apró résein keresztül ingek, nyakkendők és nadrágok egész hada figyelte, ahogy a tanár feláll, elégedetten simogatja dudorodó pocakját, majd a papírrepülőt az ablakpárkányra helyezi. Hamarosan azonban már nem láttak semmit, mert egy gondos kéz (öt dollár borravaló fejében) oly vigyázva tette őket a taxi csomagtartójába, hogy  kis ideig előkelő teáscsészéknek érezhették magukat.
        A professzor közben elgondolkodva gubbasztott a jármű hátsó ülésén, miközben gyorsan suhant el mellette a város, melynek szívében emberek milliói kapkodnak levegő után. Gondolatban már átélt, kiszínezett minden eseményt, amely majd az afrikai nagyvárosban fogadja. Még nem tudta pontosan, hova megy, de biztos volt benne, hogy az ismeretlenben majd csak őt ünneplik a feketék, elképzelte a hódolatos csodálatot és a csodálatos hódolatot, az imádatot, az egzotikus ételeket... nagyokat nyelt, mert a repülőút miatt nem ehetett kedve szerint, a természet pedig hevesen demonstrálva jogait, transzparensekkel vonult végig emésztőrendszerén, irtózatos hangokat hallatva.
A reptérre érkezve a taxis már sűrű homloktörölgetéssel és választékosan adott hálát minden felmenőjének, hogy megszabadult a furcsa utastól, aki vagyont érő borravalót ad, úgy korog a gyomra, mintha hetek óta hangyán tengődött volna, szótlanul ül az ülésen és érzékeny búcsút vesz egy papírrepülőtől. De azért örült a pénznek és töprengve nézte, ahogy az érdekes figura imbolygó léptekkel a pulthoz araszol, kiadósat kiabál az ijedt alkalmazottal, majd negédes mosollyal száll fel a kisgépre minden csomagjával egyetemben.
A tanár, mint minden rendes ember, átaludta a repülést, csak arra ébredt fel, hogy az utaskísérő diszkréten rángatja a kabátja ujját, mondván, hogy már fél órája megérkeztek, ideje lenne kiszállni.
Az első csalódás már a kifutó aszfaltján, orvul csapott le a profeszorra. A metropolisz helyett poros kisvárost talált, egyetlen utcával. A második csalódás már nem töltötte az időt holmi becserkészéssel, mint elődje, teljes mellbedobással terítette le az ártatlan áldozatot. Ugyanis autó helyett, ami egy ilyen érdemes tudósnak kijárt volna, egy rozzant szekér állt a fogadó előtt. A kocsis, amint meglátta a fuvar lehetőségét az elanyátlanodva bámészkodó tanárban, bíztatónak szánt, fogatlan mosolyt villantott felé, amire annak úgy összerándult a gyomra, hogy az ételt követelő tüntetők rögtön fedezékbe vonultak odabent. De nem adódott más, tehát az érdemes professzor felküzdötte magát a bakra és elindultak.                                                         Útközben a kocsis egész élettörténetét elmesélte, a professzor pedig meg sem próbálta megjegyezni a levélben jócskán bővelkedő családfát. Már éppen abba kezdett volna bele a jóember, hogy hogyan vezetett le egy szülést a szavanna kellős közepén, mikor megérkeztek valahová. A harmadik csalódás már világokat döntött össze a tanárban: egy falunak alig nevezhető telepen álltak. Mindenfelé csontsovány gyerekek szaladgáltak meztelen-nesztelenül, nevettek, mert nem volt más játékszerük, a nők egyik kezükben egy korsóval, a másikban egy kicsivel mentek a csermelyhez vízért, ami szemmel láthatóan szennyezett volt. Néhány kunyhó gyékényajtajában férfiak álltak, örömtelenül vigyorogva. Mindenütt szemét, por, bűz. A professzor megkövülten állt, hagyva, hogy a gyerekek levegyék a kezéről az órát. Tudta, hogy nem lesz képes helytállni, holott maga akart hős lenni. De abban is biztos volt, hogy meg fogja próbálni, már csak a kihívás miatt.
Azzal kezdte, hogy megmosdatott minden gyereket abban a vízben, amit saját kezűleg tisztított meg. Ezzel le is akarta tudni a küldetést, de a főnök közölte vele, hogyha nem dolgozik, nem kap enni. Büszke tudóslelke berzenkedett ugyan a gondolat ellen, de nem volt mit tenni: együtt főzött az asszonyokkal, a férfiakkal együtt dolgozott, gyógyított, ha kellett, tanácsokat adott.
         Fél év múlva már teljes jogú tagja volt a közösségnek, saját kunyhót kapott, boldog eseménytelenségben telt az élete.
        Egy éjjel azonban túl nagy volt a csend. A puszta megszokott hangjai némán kushadtak a föld alatt, a fűszálak között. A tanáron furcsa kétségbeesés vett erőt. Testén fejvesztve száguldoztak fel s alá a gondolatok és érzések, akárcsak a rovarok a döngölt padlón. Nem tudott többé egy helyben maradni, felkelt, járta a kunyhót, mint rab a celláját. Egy másodpercre azonban kinézett az ablakon és néma sikolyra nyílt a szája. Az éjszakai fényben egy leopárd állt a falu közepén, fenségesen és halálosan. Áramvonalas testét megvilágította a gyenge holdfény, szőrén vízcseppek csillantak. Az állat mindentudó és mindent rejtő szeme egy végtelen pillanatra összekapcsolódott a tanár rettegő tekintetével. Majd ahogy jött, hirtelen beleolvadt a feketeségbe. A professzor öntudatlanul ment ki a kunyhóból, szállt fel az egyetlen szekérre és hajtott a kisvárosba, ahová anno megérkezett. Jegyet váltott az első kisgépre, ami visszavitte Amerikába. A gépen nem tudott sem aludni, sem enni, szemei mindenütt a leopárdot látták, ahogy éhesen és jóságosan mered rá.
       Csak akkor nyugodott meg valamennyire, mikor belépett a lakásába, letette a csomagjait és beszívta  az otthon furcsán idegen aromáját. Minden tárgyat külön nézett meg, de nem tudta, mi olyan nyugtalanító. A szeme hirtelen az ablakpárkányra tévedt: nem volt ott a papírrepülő. A párkány alatt egy kis kupac papír hevert. Annak az újságnak földi maradványai, amiből annak idején a repülőt hajtogatta. A tanár letérdelt és kezét a halomba temette. Kutató ujjai hirtelen egy nagyobb darabra leltek.  Megfordította a nevetségesen sebezhető fecnit . “…haza a fekete faluba…”- állt a hátán.
És abban a percben biztosan tudta, neki nem itt van a helye. Beletörődő sóhajjal fogta a csomagjait, a sokat látott bőröndöket, jegyet vett a legközelebbi afrikai kisgépre. Az emberek csodálkozva nézték a tanárt, aki mindenkit előreenged, kedvesen várakozik és érdeklődéssel olvasgatja a hirdetéseket, hajlandó annyit fizetni a csomagjai elviteléért, amennyit kérnek, nem alkudozik, nem veszekszik.
       Az emberek  azonban elfelejtették a különös szerzetet, amint beszállt a repülőbe, és soha nem tudták meg, hogy aznap este Afrika egy eldugott zugában a gyermekek gondtalanul és szívből nevettek a jól ismert idegen nyakába borulva.

_____________________________________________________________________________________

Tűzijáték

Rappert Balázs
Hám János Római Katolikus Líceum
X. B osztály

         - Mesélj még!- kérte Pista a nagyapját.
         - Ó nem, mára elég lesz. Valakinek aludnia is kell ám!
         - De holnap még mesélsz?
         - Ha szeretnéd…
         - Szeretném. Jó éjt, Nagyapi!
         - Jó éjt, kis unokám!
       Pali bácsi eloltotta a lámpát, adott egy puszit az unokájának, majd ő maga is nyugovóra tért. Kilencvenhat éves volt, három hete ünnepelte a születésnapját. „Öreg vagyok már, s túl sok mindent láttam.”- mondogatta gyakran magában.
   Unokájával egyidős lehetett, amikor az első világháború kezdődött; emlékezett a hulló bombák zajára, a géppuskaropogásra, a hatalmas éhínségre. Aztán jött a béke. Apja hazatért, s bár a bal lábára sántított, mindenki nagyon örült, hogy egészségesen viszontláthatják. A család boldog volt, a katonák elmentek…
      Tizennyolc évesen ő maga állt a fronton, gépfegyverrel a vállán, pisztollyal az oldalán. Egy évig szolgált katonaként, majd egy súlyos vállsérülés miatt leszerelték. A második világháború a végéhez közeledett és a tizenkilenc éves Hordósi Pál hazatért, majd egy évre rá elvette Borda Klárit, a háború előtt megismert szerelmét.
       - Idestova öt éve már, hogy elmentél, mégis hiányzol. - suttogta Pali bácsi a felesége fényképét nézve – Pistit nem is ismerted…
      Pistike, az unokája volt az egyetlen vigasza. Ahogy lélegzetvisszafojtva hallgatta nagyapja háborús történeteit, a meséket, melyben királyfik küzdöttek sárkányokkal gyönyörű királylányok kezéért... Ilyenkor Pali bácsi is olyan boldog volt, mint ifjúkorában.
     Pisti szülei minden téli szünetben elutaztak sízni, ám ötéves kisfiukat nem vihették magukkal. Így hát Pista a téli szüneteit a nagyapjánál töltötte, történeteket hallgatva. December huszonhetedikén Pali bácsi arra ébredt, hogy hatalmas hó hullott a falura. Pisti is teljesen lázba jött a hótól, és elkérezkedett a nagyapjától az állomás melletti dombra a többi gyerekkel szánkózni.
       - De ne menjetek a sínekre!
       - Rendben, Nagyapi!
       - És ebédre légy itthon.
      Már javában főtt a paszulyleves, amikor Pisti hazaért. Orra és orcái kipirultak a hidegtől, szemei az izgatottságtól csillogtak.
       - Nagyapi, képzeld, mit láttam!
       - No, micsodát? Csak nem megint az a fránya róka ólálkodott a síneknél?
     - Dehogyis! Egy bácsi érkezett a vonattal, és utána négy izmos rakodólegény hatalmas faládákat emelt ki a vagonból. Az egyiket kinyitották, a kalauz belenézett, bólintott, majd gyorsan vissza is zárták. Zsoltival sikerült belekukkantanunk. Csövek voltak benne, rengeteg cső. Közelebb akartunk osonni, de Zsolti náthás, eltüsszentette magát és észrevettek. A kalauz el akart zavarni minket, de a bajuszos bácsi csak mosolygott és ezt mondta: „Mindent a maga idejében, gyerekek! Ilyet ritkán láttok.”
       - Hmmm, ez édrdekes. Fölöttébb érdekes – mormogott Pali bácsi.
        Több szó nem esett a dologról egész nap, csak lefekvésnél. Amikor Pistike feszülten várta nagyapja meséjét, az csak hallgatott. Egy teljes hosszú percig nem hallatszott más, csak a kályhában ropogó tűz és a két ember légzése. A fiatalság, az erő, a fejlődés, mellette viszont az öregség, a gyengülés együtt, egymásra hangolva, egy ütemben lélegezve. Végül Pali bácsi törte meg a csendet.
        - Mondd, Pisti, te láttál már tűzijátékot?
        - Micsodát?!
        - Akkor hadd meséljem el, hogyan ismertem meg nagymamádat.
     Tizenhat éves voltam, mikor a szüleim engedélyével először mehettem el egy újévi mulatságra. Táncoltam, jól éreztem magam, vártam az éjfélt. Ám egyszer csak megakadt a szemem valakin. Gyönyörű, hosszú fekete haja volt és nagy, barna szemei. Leültem mellé és megkérdeztem, miért nem táncol, érzi jól magát, mint a többiek. „Nincs kivel. Összevesztünk az udvarlómmal, ő máshova ment, másvalakivel. Én meg itt vagyok, egyedül”.
        Egész éjjel beszélgettünk. Történeteket meséltünk egymásnak, szórakoztunk. Táncoltunk is egyszer; vele sokkal jobb volt táncolni, mint bárkivel a társaságból. Aztán eljött az éjfél. Az egész társaság együttesen kivonult megnézni a tűzijátékot. Csodálatos volt. Ahogy néztük a fényeket, a gyönyörű vízeséseket… Gyönyörű gömbök villantak előttünk, mint megannyi fényes, izzó bolygó, üstökös vagy bármilyen égitest. Ahogy ott álltunk a sziporkázó fényözönben, mintha a lelkünk is összeért volna.
         Ugyanilyen csodálattal néztük a tűzijátékot a háború végén, majd később az esküvőnkön is.
        - Én is látok majd tűzijátékot, nagyapi?
        - Ha jó leszel, akkor egész biztosan.
        Pistike mosolyogva aludt el, ám Pali bácsinak nem jött álom a szemére; csak forgolódott az ágyában.
        - Ennyi év után is? És pont itt, a mi falunkban?- kérdezgette magától folyton.
Szilveszter éjjelén nagy pelyhekben hullott a hó. Az utcai lámpa fényében úgy tetszett, mintha csillámpor sziporkázott volna az út s a járda felett. Pistike nagyapja kezét fogva bandukolt a főtér felé.
        - Még egy perc - súgta Pali bácsi az unokájának a téren állva.
       Aztán elkezdődött. Először csak kis pukkanásokkal, alig hallhatóan. Majd erősödött, erősödött, egészen addig, míg az egész tér zengett a robbanásoktól. Az égen zöld lombkoronák pompáztak, piros virágok nyíltak és megannyi szikrázó méhecske röpködött színes csóvát húzva. Rakéták süvítettek fel fütyülő hangot hallatva, hatalmas szikrafelhők robbantak. A sziporkázó pálmafák fényében a tél hidege szertefoszlott, és mindenki ott érezte magát, a pálmák hazájában, a fényes és ragyogó Hawaii szigeteken.
     Nem voltak fehérek, nem voltak feketék, se románok se magyarok vagy romák, zsidók, németek. Mindenki csak ember volt, a gazdag, a szegény, a szép, a csúnya, a magas, az alacsony. És az újév ugyanúgy eljött mindannyinak, ugyanott, a tűzijátékot csodálva, egy tömeggé összeforrva, egyszerre lélegezve. És a tömegben ott álltak a háborúban elesettek, családtagok, barátok, fiak és lányok. Pistikének is mintha a nagymamája fogta volna a kezét.
        Az utolsó legnagyobb puffanás elhallgatásával Pali bácsi felsóhajtott:
        Istenem, végy magadhoz engem, szolgálatom véget ért.
Ez volt Pali bácsi utolsó vágya: még egyszer, csak egyetlenegyszer látni a tűzijátékot.
      Még egy évig élt, majd csendben távozott a földi világból. Csendben, mosolyogva, felesége nevét sóhajtva. Senki sem tudja, ki és miért szervezte a tűzijátékot; a falusiak sem láttak mást, mint egy bajuszos férfit,üres ládákkal felszállni a vonatra.

_____________________________________________________________________________________

2013

Amikor óriás lettem

Lázár Ruben,
Avram Iancu Általános Iskola
V. osztály

       Egy félelmetes őszi napon hatalmas vihar tombolt. Sohase látott az embert ilyen vihart.   Mikor kinéztem az ablakon, nagyon féltem, az éjszaka kivilágosodott. Az éjszakában csak hosszú fénycsíkok látszottak. Egy zenekar hallatszott. A dobos fülsüketítően ütötte a fekete felhődobját. A gitáros pedig pengette hosszú húrjait, ami félelmetesen világított és ha földhöz ért, hatalmas gödrök keletkeztek. A fuvolás fú! A fuvolás a legborzalmasabb, leghangosabb fuvolás, akit csak hallottam. A falu népe rettegett tőle. A fuvolás, ha nagyon beleéli magát, még táncol is, de nem akármilyen táncot, balettot. Úgy forog, csodálkoztam, hogy nem szédül el. De az elszédülés nem is jó kifejezés, mert miközben forog, megtisztítja a színpadot. Olyan, mint egy takarító, kezében seprű és lapát. El is neveztem fuvolástakarítóbalerinának. Közben szakadt, nem is ömlött az eső. Én nem vennék jegyet erre a koncertre. De legalább, ha ingyenes, valami jó kis rock legyen. Minden megvolt benne, csak az értelme hiányzott.
       Ahogy így néztem a zenekart (nem hallgattam, mert parafadugó volt a fülemben), egy erős kéz megrántotta a vállamat, amivel az egész testem fordult. A tesóm volt az. A vállamat rázta, miközben hatalmasra tátotta a száját és bezárta. Ezt a tornagyakorlatot csinálta vagy öt percig és közben szemöldökét ráncolta, mintha valami rosszat csináltam volna. Ebből a mozdulatból valahogy rájöttem, hogy valamit mondani akar. De miért nem mondja? Na ez különös volt. Ő nem mondja... vagy... én nem hallom! Ekkor jöttem rá, hogy a fülemben hagytam a parafadugót. Rögtön kihúztam! Mindent jól hallottam, igaz többet a kelleténél, és egyszerűen megkérdeztem:
            - Mi? Valami baj van?
       - Nem, semmi sincsen. Csak beáztunk két helyen, az ablakok kicsapódtak, elment az áram és a szél lefújta a háztetőről a cserepet! Mi jön ezután? A háztetőre dől egy fa?!
        Elszólta magát, abban a pillanatban a ház oldalát szétrombolta egy fa, amit a fuvolástakarítóbalerina lökött. Nagyon szomorú voltam. A körülöttünk levő házakban mindenki sírt, mert mindent, amit készítettek, jön egy vihar és tönkreteszi. Én is elkezdtem sírni. De nem akartam tétlenül állni és sírni. Kiszaladtam nagy erőlködések között, miközben a kezem eltakarta a szememet. Aztán rákiabáltam:
      - Miért kezdesz ki a faluval? Miért pusztítod el? Kezdjél velem, ha bátor vagy! - mondtam a furulyásnak.
      Ez is megtörtént. Berepített a házba, de intelligens módon, mert utánam becsukta az ajtót. A falnak dobott, sajgott a hátam. Eddig még senki nem bánt így el velem. Nagyon bántott a dolog.
      A furulyás bár hatalmasabb, mint én, nem adtam fel. Felmásztam a legközelebbi fára, ami nagyon magas volt. Amikor a tetejére értem, minden apróra zsugorodott. Akkor olyan érzés támadt fel bennem... hogy... hogy szabad vagyok, hogy kiszabadultam az összetömörített világból. A szemem már csak lefele kellett hogy nézzen, hogy lássam az embereket. Akkor csak én voltam, a furulyása, a gitáros és a dobos, senki más. Most már nagyobb bátorsággal mondtam:
       - Kezdjél velem, ha bátor vagy! Most egyenlő magasságúak vagyunk!
       De ez is megtörtént. A fuvolás az egész fát elrepítette. Repültem a levegőben. Nem is repültem, szaltóztam. Abban a pillanatban nagy félelem lett úrrá rajtam. A dobos még félelmetesebbé tette a zuhanást. A dolgok pedig kezdték visszanyerni régi méretüket és én kicsiségemet. Egy alacsony fa koronájának csapódtam, ami enyhítette a zuhanást, és utána egy bokorra. Túléltem a zuhanást egy nagy csoda folytán.
     Együtt kellett élnem azzal a ténnyel, hogy nem tudok semmit tenni, a furulyás hatalmasabb nálam. Bementem sárosan a lakásba. Átöltöztem és segítettem a takarításban.
       Nemsokára a hatalmas zaj átalakult tücsökciripeléssé és a hold világított az égen, ami azt jelezte, hogy mindenki nyugodtan aludhat.

_____________________________________________________________________________________

Fekete éj

Jobb Aletta
Református Gimnázium
VI. osztály

Élet,halál, fény vagy setét…


Fekete éj, holdas az ég,
Éled a tél, a hó, s a jég,
Tölgyfagyökér és kéreg ég.

Hajlik az íj, ideg feszül,
Hosszú, könnyű, jó nyíl repül,
Iparkodik, hallja a fül.

Hattyúként a halál lebeg
Mondata lágy, „Hozzád megyek,
A véredre jönnek ebek!”

Röptében öl, slelket viszen,
Átjut felhőn, ködön, vízen,
Halad bőrön, mellen, szíven.

Fekete éj, holdas az ég,
Alszik a tél, kemény a jég,
Sovány a tűz, fázósan ég.

Nevet a száj, és arra kér
Az anyanyelv, s apai vér
A mennybe jutva sohase félj.

De él a lét, s élnie kell
Anyai szív féltve ölel
Ha elesünk, hát felemel

Fű, fa, gyökér, ág, rügy, levél
Benned dobog és bennem él
Míg elmúlik a hosszú tél.

Fekete éj, holdas az ég,
Halad a tél, s olvad a jég,
Tavaszi tűz az égen ég.

_____________________________________________________________________________________

A világ mélyén

Szejke Dóra
Hám János Római-Katolikus Líceum
VII. osztály

            Látom őt. Csak állok földbe gyökerezett lábakkal, és nézem. Körülöttem a hömpölygő emberáradat próbál magával sodorni, de nem veszíthetem szem elől. Eddig háttal volt nekem, de most lassan , nagyon lassan, mintha félne attól , amit látni fog, megfordul. Egy percig megszűnik létezni a világ számomra.
Tudom, hogy mit és kit látok, mégsem akarom elhinni. Látom, és nem hiszem.
Azt hiszem, észrevett. De nem...mégsem. Olyan, mintha keresztülnézne rajtam. Valahova néz. Ebben a pillanatban elindul. Ugyanazt a pontot nézi valahol mögöttem, és egyenesen felém tart. Ám mielőtt hozzám érne, hirtelen , de nagyon nyogodtan kikerül. Utánafordulok. Most engem néz. Úgy érzem, mintha a gondolataimban olvasna. Újból megfordul és továbbmegy. A lábaim maguktól követik. Immár olyan, mintha nem lennék ura a testemnek. Csak azokat a széles vállakat látom, melyeket a sportosan elegáns szürke zakó takar. No meg a bozontos sötét hajat. Most eltűnik egy sötét, szemetes, kihalt kis utcában. Követem. Mikor befordulok a sarkon, majdnem nekimegyek. Ránézek és elveszek a tekintetében. A szemeim megtelnek könnyekkel, majd érzem, ahogy a meleg, sós lé végigcsorog az arcomon. Ahogy felemeli a bal kezét, megcsillan gyűrűsujján az arany karikagyűrű. Finoman, gyöngéden, mintha a legpontosabb, végső ecsetvonást akarná felvinni a festményemre, letörli a könnycseppet az arcomról. Ám erre sírva fakadok. Itt áll előttem és mégis hiányzik. Azt akarom, hogy mindig velem legyen, hogy mindig letörölje a könnyeim.
       Csörög a telefonom. Félálomban próbálom kézbe kaparintani, ám este szándékosan messze raktam az ágyamtól, hogy mire elérem, addigra teljesen felébredjek. Sikerült is, mivel az egyik kezemen rajta fekszem a földön, a másikkal teljesen kinyújtva a telefonért kapaszkodom, a lábaim pedig még az ágyon vannak. Mikor elcsendesül a zene, feltápászkodom, és a sötét szobából próbálok a fény felé kijutni. Útközben sikeresen elhasalok az este otthagyott könyvkupacon, és így, állon landolva, igazán jól kezdem a reggelemet. A szokásos reggeli szertartás után elindulok egy hétköznapi reggelen, átlagos kamaszlányként az iskolába. De amint kilépek az ajtón, ahogy a szél az arcomba csap, úgy tudatosulnak bennem az álmomban átélt dolgok. Újra érzem a mellkasomat szorító fájdalmat, ami ki akar törni, hogy végre megnyugodjon a lélek, ám az önuralom, kétségbeesés és félelem visszatartja.
       Korán van még... az utcán csak néha látni egy- egy munkába siető felnőttet. A csípős reggeli levegő elnémítja a gondolataimat. Kitisztul a fejem. És egyszer csak, már nem érzek semmit. Nézem az előttem elterülő világot, de nem látok, nem hallok semmit. Próbálok érezni, de csak ürességet találok odabent. Megyek, amerre a lábaim visznek a már jól megszokott útvonalon. De az agyam mintha kikapcsolt volna.
A hídon megállok. Lenézek a haragos folyóra. Mélyeket lélegzem, próbálok magamba látni. Végtelenül fáj valami ott mélyen...legbelül. ahogya szél erősen fúj hátulról, én csak állok a gyilkos folyó felett, és csak én létezem... csak én vagyok az egész világon és a határtalan tehetetlenség, kétésgbeesés és fájdalom. De nem érzek semmit. S a mélység szédít....

_____________________________________________________________________________________

Halhatatlan

Mares Eszter
Hám János Római Katolikus Líceum
IX. B osztály

       Azon a napon valószínűleg verset írtam az ölembe fektetett füzetbe, átszellemült arccal. Mindezt onnan tudom, hogy anyám lefényképezett engem a tudtom nélkül. Észrevétlenül megbújt a sarokban, csöndesen, és változtatott egy picit a jövőmön. A tudta nélkül.
     De most már nem tudom megköszönni neki. Meghalt. Halkan ment el, mintha egy függönyön libbent volna át. És az életem örökre megváltozott.
   Hirtelen minden a nyakamba szakadt. Anyám holmija között kutatva bukkantam a képre. Vágyakozva néztem rá, mint egy boldogabb világ halvány, tűnékeny árnyékára. Hiányzott a régi életem, de az érzéketlenség, fásultság páncélja alatt minden fájdalmammal együtt kiváncsi lettem.
     Eldöntöttem, hogy a temetés után rögtön indulok. De nem voltam képes rá. Látva, hogy anyámra durva, faragatlan emberek sáros földet hajigálnak, úgy éreztem, mintha most szenderült volna el örökre. Igazából senki sem halott számomra addig, míg nem látom, hogy egy földhalom alatt pihen.
    Napokig semmit sem csináltam, csak ültem egy székben, magam elé meredve, és nyalogattam sebeim, mint egy kivert, elkínzott kutya. Azt reméltem, beteg leszek, és én is meghalok. Nem láttam semmit, csak a koporsóra hányt földet, nem hallottam mást, csak a rögök koppanását.
        Végre egy délutánon sírva fakadtam.
       A nap éppen anyám és apám esküvői képére esett, úgy tetszett, mintha  mind integetnének onnan, ahol vannak, és azt üzenné a szemük, hogy nagyon boldogok. Sírtam, közben újra embernek éreztem magam, nem csupán egy rongycsomónak, minden csepp könnyel a gyász és fájdalom egy apró kristálya kiesett a szívemből. Élni kezdtem.
Újra eszembe jutott a kép. Úgy okoskodtam, hogy akkor, amikor a verset írtam, szerelmes lehettem, tehát szívem hölgyének dedikálhattam.
       Minden volt szerelmemet felkerestem, hogy megtaláljam bennük azt az apró szikrát, ami engem írásra ösztönzött. De a szemükben nem láttam mást, mint aggodalmat az ép elmém miatt, dühöt, fölényes szigorúságot, kellemetlen cinizmust, iszonyatos ürességet, de szelídség egyik lélektükörben sem lakozott.
Csalódottan tértem haza. Visszaestem a temetés utáni letargiába. Lassacskán átváltoztam. Mogorva és visszataszító lettem. Tömény öniróniával mondogattam, milyen szomorú lenne anyám, ha így látna. De nem tettem semmit. Nem csoda, hogy a világ elfordult tőlem.
       Anyám halála óta évek teltek el, a szobájába be se tettem a lábam.
     De egyszer, egy őrült pillanatban mégis beléptem. A félelmetesen ismerős tárgyak vonzottak, de egyben elriasztottak. Mindent vastag porréteg fedett, de azért ugyanaz a szoba volt, ahová befutottam, ha rémálmom volt, ahol elmesélhettem gonjaimat, bánatomat.
     És akkor már tudtam. Talán eddig is biztos voltam benne, de eddig ez a tudat megbújt agyam egyik félreeső cellácskájában. Nem egy múlandó szenvedély, nem is a csalódás ihletett, csak a csöndes, szemben lobogó szeretet, melyet anyám iránt éreztem, az asszony iránt, aki holtában is halhatatlan.
De ez a felismerés nehézzé tette életemet. Nehéz volt úgy felkelni minden reggel, hogy nincs igazi célom. Eddig értelmet adott létemnek a kutatás, de miután megtaláltam, amit kerestem, ugyan, mivel foglalkozhattam volna?
Néha azt kívántam, bárcsak testével együtt anyám emléke is meghalt volna. Nem tudtam elfogadni, hogy nekem csak egy vers és néhány tárgy maradt belőle. Jobb lett volna, ha mindent magával visz, hagyja, hogy tovább éljem az életemet, mintha mi sem történt volna.
          Már nem zárkóztam be, folyton célt kerestem, mindenütt, az utcán, a boltban, amerre mentem.
Csak kerestem, de nem találtam semmit egy rongyos gyereken kívül, ez volt minden, amit az élet adhatott nekem. Egy koszos kölyök, valami halott utcanőnek a gyereke.
Enni adtam neki, ruhákat adtam neki, nem volt senkim, tehát volt miből. A gyerek sokáig nem szólt semmit, elfogadta az ajándékot, de talán érezte, hogy nem jószívvel adom.
Egy éjszaka hatalmas vihar volt. Még én is, a tető védelmében is féltem. A kölyökre gondoltam, vajon túléli-e az égiháborút?
         Egy kép jelent meg előttem: a gyerek megfagyva, üveges félelemmel a szemében, holtan fekszik előttem, én meg csak állok, és nem tehetek semmit.
        Már indultam, hogy megkeressem, nyitottam az ajtót, hogy magamhoz vegyem, mikor láttam, hogy ott fekszik a küszöbön, falfehér arccal, mnt egy halott. A szemében megkövesedett rémület, amit csak a gyerekek érezhetnek.
Nem is tudtam, mit teszek, a karomba vettem, bevittem, és megpróbáltam felébreszteni. Sokáig próbáloztam, mindhiába, már erőt vett rajtam a kétségbeesés, mikor végre megmozdult. Kinyitotta a szemét, és ő, akit némának hittem, azt suttogta: „Köszönöm!”
     Ezután nálam lakott a fiúcska. Nem sikerült teljesen megváltoztatnia, de egy részét a szívemnek elrabolta. Másokkal ugyanúgy a bogaras vénemberként viselkedem, mint azelőtt, de ez a kicsi gyerek megkaparintotta magának azt a szeretetet, amit anyám halála óta őrizgettem bensőmben. Benne láttam fiatal önmagamat, magamban pedig egy gondoskodó anya érzéseit ismertem fel. Hálás votam neki, vagyok most is, mert fiatalságomat, és anyám emlékét is halhatatlanná tette számomra.

_____________________________________________________________________________________

Haláltánc

Hütter Vince
Kölcsey Ferenc Főgimnázium Szatmárnémeti
IX. A. osztály

         Egy borús, nehezen világosodó novemberi reggelen Alfréd azt vette észre ébredés után, hogy az ágya szélesebb lett egy arasszal és két újjal.
      De miért is lenne? Nem tudta. Egyre csak szélesebb lett. Ha csak egy pillanatig nem nézett rá, nőtt egy keveset. Mikor viszont ijesztően, fenyegetően pillantott vissza, tekintetével elállította a folyamatot. Szemei még sokáig játszottak az ágy szélével. Percekig csak szélesedett. De a szobája soha nem telt volna be. Együtt szélesedett. Minden. Hatalmas térben érezte magát.

     Pár pillanatig elfogta a szabadság érzete. Ha szárnyai lettek volna, most magasra, messzire repült volna. Egyre feljebb. Nincsenek határok. Szemei már csukva voltak. Gondolatai a csillagokat súrolták. Sebesen szárnyalt. Lángra gyúlt a lelke. Szárnyai is tűzre lobbantak. Mígnem egészen elégtek. De nem gond. Ő csak repült tovább. Szárnyai híján viszont nem sokáig. S ahogy észrevette, pillanatszerűen lezuhant. Egyenesen a talajra. Pedig a fellegekben járt… Szemei maguktól nyíltak ki. Többet nem merte behunyni.

       Aztán felállt. A régi ágy borzasztót reccsent alatta, de ő észre sem vette… hiszen már megszokta.
     Merengő tekintettel, kerek szemekkel nézett a kopott falakra. Mintha most látná először. Alfréd magányos ember volt. Egyedül érezte magát. Most is, mint mindig. Az emberek kerülték őt. Neki csak egyetlen társa volt: egy fekete macska. Már napok óta nem látta. Talán elszökött. Éhes lehetett már. De majd csak visszajön. Egyszer, majd…
      Felhőtlen volt az ég. A nap egyik sugara bevilágított tágas ablakán. Gyönyörű látvány volt. Kellemes érzés fogta el. Erősödött a lelkében a boldogság. Hangos suttogást hallott. Nem tudta, honnan jön, de engedelmeskedett. Minden szavának.
     - Indulj, Alfréd! Menj, hív a fény. Csak téged vár.
     Ő pedig lassú, határozott lépéseket tett az ablak felé. Semmire sem gondolt. Tudta, hogy jó neki. Erre van szüksége. Mikor pedig oda került, fellépett a párkányra. Egy ideig csak nézte a tájat. A napot. Nézte a fényt, a végtelen fényt. A hangocska egyre hangosabban sziszegte:
     - Tedd meg, ne habozz! Még egy lépés, közel vagy már!
     Egy erős szélfuvallat Alfréd őszülő hajszálaiba túrt. Érezte a szabadságot. Ismét. És szárnyalni akart. Megtett hát még egy lépést. A végső boldogság felé.
      Elkezdődött a visszaszámlálás.
   Öt. Lehunyta szemeit. Gyerekkora jutott eszébe. Miként játszott a réten, derűs ég alatt papírsárkányával. Ahogy eregette, a fellegekben járt. A sárkánnyal együtt.
    Négy. Húszadik életévét töltötte akkor… Elfújta a születésnapi tortájáról az összes gyertyát. Együtt ünnepelt az egész család. Nagyon boldogok voltak.
     Három. Egy autóban ült. Nem is tudta, hol. Egy hirtelen közeledő járművet látott. Nem tudta, mi az. Aztán semmit sem láthatott már. Repülő alkatrészek zajától zúgott feje.
      Kettő. Reszket. Hideg ágyban feküdt, s minden oldalról idegen emberek fogták le a testét. Minden erejét bevetette, de moccanni sem bírt. Karjába hatolt valami; valami, ami fájt és szúrt. Egész teste ellazult hirtelen.
    Egy. Egyedül ült régi karosszékében. A szemben levő kandalló előtt egy macska dorombolt, s farkát csóválta. Mellette egy asztal állt. Egy üvegpohár, s fehér, apró tabletták. A falon széles képráma lógott. Egy papírsárkányt ábrázolt.
     Nulla. Végül semmi sem jutott már eszébe. Utoljára még eljárt egy táncot. Hosszú, érdekes tánc volt ez. Soha sem tudott létezéséről, s a lépéseket sem értette. S még is táncolt. Tudta, hogyan kell. Ösztönösen jön, nem kell tanulni. És aki eljárta már ezt a táncot, örök megnyugvásra lel.
      Ez volt a Halál tánca…

_____________________________________________________________________________________

Ghirasin Anna versei

Ghirasin Anna
Kölcsey Ferenc Főgimnázium
X. osztály

      A ciklikus aciklikus

      Nyitnikék énekét szórja szerteszét a májusi szellő. Virágtengerek közt bújkál a kis madár. A nyári nap sugára merészen kacsint a viruló világra, a természet minden részecskéje kiáltja -él!
       Aztán valami szörnyűség történik. Talán egy húr szakad el a tücsök hegedűjén, vagy egy váratlan törés esik az élet végtelen DNS-én; de egy biztos: a fák élet-színű levelei mind sárga, piros, barna, zörgő alommá válnak. A vízfesték színei folytak össze? Onnan ez a szörnyűség? Nem. Tisztán látszik már: vége. Meztelen fákat és pucér földet látok körös-körül. Ott fenn mégis mintha megsajnálná ezt az elhalt világot, öltésenként hullatja a földre a gyolcsot. Hófehér temetési ruhát visel az egykor oly színes édeni világ. Kár, kár… Halálmadarak siratják a nyári lombkoronát. Kietlen, puszta táj.
      Ez az örök? Nem, nem. Majd jön egy langyos fuvallat, mit a Teremtő ajándékba ad, és a látszólag halott fából új rügy fakad.
     -Az idő szalad. Az emberi évszak-változás egyszeri csoda.

_____________________________________________________________________________________

        Agárszerep emberlétben

         Futóversenyen vettem részt, ezer méteres pároson. Vetélytársam a legjobb futó, aki kétszer tizenkét órát edz naponta, és a Földet körbejárta sok százmilliószor.
     Minden erőmet bevetettem, és tényleg jó kezdés volt az enyém. Három lépés előnyöm volt és szemeim előtt ragyogott a cél. Mint a szappanbuborék a napsütésben. És aztán hopp! szétpattant. A debreceni gyors sebességével haladt el mellettem ő és örömöm búra fordult. Már-már azt hittem, hogy az árnyékommal versenyzek, de beértem a hosszúlábú szemfüles egyedet. Aztán újra lehagyott, majd újra mellette voltam. Helyzetünk, mint az időjárás, változó, de azt láttam, hogy az ő ereje sosa-soha el nem fogyatkozó.
         Az én motrom már zakatolt, és a lecsapódott kondenz, mint csatornán, úgy folyt le a homlokomon.
      De küzdöttem, mint ahogy az illendő. Az utolsó húsz méteren fej-fej mellett haladtunk, de -bár csak két lépés előnnyel- mégis ő nyert: az Idő.

_____________________________________________________________________________________

       Gyerekség

        A konyhában sürög-forog egy szőke fejű embergyerek. Mit akarsz te ott, mihaszna? Asszonynépnek való szakma a tűzhely körüli munka, még az ujjad megégeted!
      Áh, de nem kell őt félteni, nem akar ez a kölyök másat, csak valami édeset, csak valami kedveset. Megkívánta, -szegény feje- mint az első Ádám, meg a párja, a nemszabad területet. Nyalánkságra fáj a foga, de jajj! Se mézes sütemény, se csoki, semmi se’. Vagy mégis? Most valami kicsi, fehér valamicskét szorongat a tenyerében. „Biztos édes”- gondolja. Egy- kettőre nyelvére teszi. És? Ízetlen! De amint a fizika törvényei szerinti oldódás elkezdődött...    
     Gyermek, az egyszeregy biztos neked egyszerű, de nem tudtad, hogy az orvosság keserű? Gyorsan kimossa a száját, vizet iszik, sót nyalogat, este az édesanyjától még mézet is kap... . Nem segít, minden ízében érzi az epe-ízt. Persze, idővel elmúlik, de így is megmarad valami belőle: ha nem más, hát a hátborzongató emléke.

_____________________________________________________________________________________

      Művészlélek

      Volt egy óriási festővászonom. Nem tudtam, hogy mit kezdjek vele, hisz a sok csendélet meg portré mind ott csücsült a könyvesplcokon.
       Valami újat akartam, valami rendkívül kedveset. Így hát kézen fogtam kislányomat, a hatéves tündér gyermeket. Égszínkék szemei csillogtak mikor elmondtam, most olyat tehet, mit eddig nem lehetett, apa festőműhelyében rajzolhat valami érdekeset. Karomba vettem a pöttöm Pannikát, kezébe nyomtam egy vastag ecsetet. A nagy vászon elé álltam, és mondtam: kezdheted. Egy pici pötty volt az első vonás, mintha egy sejtet rajzolna, aztán egy hosszú piros vonal, egy görbe, talán a DNS-t akarta. Most én következtem, egy kis sárga, lila és zöld. Egymás után, egyszer én és egyszer ő. Sok időmbe került, de végül elkészült a mű. Két lépéssel hátrébb álltam és szemléltem a nagy csodát.
         Lányomtól kérdeztem, szerinte mi lehet, mit ketten eggyütt alkotánk. Csodálkozva nézett rám, hiszen nekem is van szemem, - mondta - hogy nem látom akkor vele ezt a hatalmas (csend)életet?!

_____________________________________________________________________________________

       Virágélet

     Júliusi forró nap, mozdulatlan táj terül el az aranyló búzamezőkön. Csak a levegő vibrál a láthatár szélén, és egy-egy felhevült nyári légy zümmög kétségbeesetten a levegőben.
   De mégis van élet ebben a mozdulatlanságban. Micsoda élet! Fiatal, gyönyörű, mint a bimbózó rózsa. Kislány térdel az út mellett, virágot szed, olyan nagyszirmú pirosat. Pipacsot. Már egész szép csokor van a kezében, pici markával alig tudja tartani.
     Aztán gondol egyet, s mint a pajkos szellő, fut a falu felé. Édesanyjának viszi a virágot, annak akit legjobban szeret.
     Rohan, szalad, bár kicsi szíve kalapál, és lábacskái alatt csak úgy porzik az út. Csak mihamarább ott lenni és örömöt szerezni!
     ................................................................................................................................................
     Egyszer vége a nagy futásnak, megérkezik az otthonába.
    A Mama elé áll és kiáltja: nézd! Előkapja a hátamögül a gyö... . Jajj! A szirmok lehullottak. A nagy, a piros: a szép.